Régóta készülök, hogy írjak a halmozottan sérült gyermekekből álló csoportunkról. 

Az első és legfontosabb tudnivaló: annyira szeretetre méltóak, édesek, hogy az elképesztő! Akkor is, amikor rossz napjuk van, és hisztisebbek, nehezen kezelhetőek. 

A kutyáim is szeretik ezeket a gyerekeket. Jabbah már a sarkon befordulva rohan, hogy minél hamarabb velük lehessen. Kamu alig várja, hogy valaki játsszon vele. Ha nem figyelnek rá, produkálni kezdi magát. 

Jabbah fekszik elégedetten, és élvezi a felé áradó szeretetet. 

Apró sikereknek örülünk. Annak, hogyha az örök görcsben álló izmokat le tudjuk lazítani, és a kisfiú néhány percre felfüggeszti a sírást. Ha kicsalunk egy mosolyt, ha valamelyikük saját kezéből ad enni a kutyának. 

Sok apró csodánk van. Számomra az egyik az volt, amikor először szólt utánunk az egyik kislány, amikor indultunk. A másik, amikor a nagyon bizalmatlan és tartózkodó kislány megfogta a kezem, hogy maradjak mellette. Engedte, hogy tartsam, és csak nézett a szemembe.

Kamunak az első öt percben leesett, hogy ezek a gyerekek nem átlagosak. Mindent bevet, hogy foglalkozzanak vele. Szerintem Jabbahnak három hónap után sem tűnt fel semmi :-)

Vera

Néhány kép:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.